James B. Randell lovag lakosztálya

*A szobában már meglehetősen sötét van, tekintve, hogy egy szolgáló már behúzta a függönyöket és begyújtott a kandallóba, a lakosztály tulajdonosa azonban nem bánja ezt különösebben. James éppen az asztal mellől kifordított széken ücsörög, mellette az asztalon egy kupa bor, de láthatóan szerencsétlen ital a legkevésbé sem érdekli a lovagot. Ő csak meredten bámul a kandallóban táncoló lángokra, láthatóan mélyen elmerülve a maga gondolataiban. Szokás szerint persze van min gondolkoznia, és nincs kivel megosztania ezeket a dolgokat, úgyhogy csak ül és megpróbál jutni velük valamire. Abba inkább bele sem gondol, hogy hány hosszú hónapja volt már, hogy elváltak az útjai élete valószínűleg egyetlen szerelmétől, legalábbis próbál nem belegondolni. Csak az a gond, hogy ezt igen nehézzé teszi a kastélyban fel-felbukkanó fekete hajkorona és smaragdzöld szempár. Fogalma sincs, ki az, mert még egyszer sem sikerült rendesen a közelébe kerülnie, de tudja - tudni véli -, hogy van a kastélyban valaki, aki pontosan úgy néz ki, mint az ő szeretettje. Az már megint más kérdés - és őszintén szólva ő komolyan ettől tart -, hogy lehetséges, hogy csak az elméje játszik vele, és ennyi idő után már szó szerint az őrületig hiányzik neki a druida. Halkan sóhajt, kissé megrázza a fejét, és megpróbálja elterelni a gondolatait, igyekezve a király által nem rég ecsetelt taktikákat elemezni.*

*A kopogást hallva rosszkedvűen felpillant - igazán nincs most szüksége arra, hogy bárki is zaklassa -, de amikor egyből nyílik is az ajtó, már tudja, hogy a hercegnő érkezett hozzá látogatóba, úgyhogy hamar elfelejti a haragját.* - Jó estét, kis felség *mosolyodik el, amikor amaz odatelepszik hozzá az egyik székre. Abból, hogy a lány leült, azt is meg tudja állapítani, hogy ez egy igencsak hosszú beszélgetés lesz, úgyhogy hátradől, és vállat von a kérdésre.* - Élem az életemet, nap nap után. Semmi olyasmi, ami számodra érdekes lenne *mosolyodik el ismét. Nagyon jól tudja, hogy a hercegnőt a legkevésbé sem érdeklik a taktikai megbeszélések vagy az őrjáratok, hacsak valami igazán érdekeset nem tud mondani róluk. És meg kell vallani, olyan elég ritkán akad...* - És te? Mi hozott a lakosztályomba ilyen későn? Feltételezem nem az a gond, hogy nem tudsz aludni *mosolyog a lányra: egyértelműen süt róla, hogy alig bírja magába fojtani a mondanivalóját, ilyenkor meg általában az a legjobb, ha engedi, hogy kibeszélje magából. Meg egyébként is kíváncsi rá, ha pedig végképp más ok nem megfelelő, ez legalább eltereli a gondolatait. Addig sem Saglenen töri a fejét... Halkan, gondterhelten sóhajt, majd ismét a lányra összpontosítja a figyelmét, remélve, hogy annak nem tűnt fel, hogy mennyire elterelődtek a gondolatai.*

- Nem *nevet fel James jókedvűen. Máris jobb a napja, hogy tud beszélgetni a hercegnővel... Hiába, kölcsönös a rajongás. Úgy viszonyul Lydiához, mintha a tulajdon kishúga lenne.* - Eléggé látszik rajtad, amikor el akarsz mondani nekem valamit, igen *mosolyog szélesen a lovag, majd hátradől, és érdeklődve hallgatja a lányt. Eleinte a legkevésbé sem érti, vajon mi ilyen fontos ezen, majd gyanakodni kezd, hogy esetleg szerelem lehet a dologban, de aztán Lydia egyértelműsíti, hogy mégis mi a célja az egésszel, és szíve szerint azonnal tiltakozni kezdene. Azért amikor jeleznek neki, akkor tényleg csendben marad, de látszik rajta, hogy a legkevésbé sem tetszik neki az ötlet. Elege van a kétbalkezes, inkompetens szolgálókból, és erősen kétli, hogy létezik olyan ember a földön, aki megfelelően el tudná látni, anélkül, hogy különösebben felidegesítené. Meg egyébként is, nem szereti, hogy valakinek bármikor szabad bejárása van a lakosztályába. Persze, a király megint más terület, de rajta és a hercegnőn kívül senkinek ne legyen joga csak úgy betoppanni!* - Nézd, nagyon jól tudod, milyen ellenérzéseim vannak, akárhányszor egy újabb szolgát aggattok a nyakamba *válaszolja, noha a lány kérése azért már most meglágyította a szívét.* - Nem azt mondom, adhatok neki egy esélyt, ha annyira ragaszkodsz hozzá, de egyelőre ne ragadtasd el magad, nem fogok vele megbocsátóbban viselkedni mint az eddigiekkel. Ha nem jól teszi a dolgát, kirakom a szűrét *közli határozottan, majd belekortyol az italába. Rövid csend után lemondóan sóhajt.* - És mikor kezdene ez a bizonyos fiú? *kérdezi, meglehetősen élesen. Persze ettől függetlenül a lánynak semmi oka magára venni, elég jól ismeri a lovagot ahhoz, hogy tudja, mi zavarja és hogy az nem a hercegnő.*

*Amikor meghallja a nevet, hirtelen félrenyel, így nagyokat köhögve igyekszik ismét levegőhöz jutni.* ~ Saglen? Nem, ez biztosan valamilyen ostoba véletlen, vagy egész egyszerűen csak félrehallottam... Nem jönne ide... Túl veszélyes... ~ *A gondolatok vonatként száguldoznak a fejében, miközben biztosítja a hercegnőt, hogy egyben marad, nem kell aggódni érte.* - Értem, köszönöm *válaszolja gépiesen a lánynak, miközben a tekintete az ajtóra fordul. Amikor elhangzik a kopogás, mintha pillangók költöznének a gyomrába, és amikor végül valóban a szerelme jelenik meg az ajtóban, könnyek szöknek a szemébe. Nagyon reméli, hogy a hercegnőnek nem tűnt fel, és őszintén szólva életében először nagyon hálás, hogy Lydia inkább ott hagyja. Némán, remegve feláll a székéből, és lassú léptekkel közelíti meg a fiút, mintha attól félne, hogy egyszer csak eltűnik majd előle. Ugyanilyen némán emeli fel a kezét és érinti meg a druida arcát. Amikor érzi, hogy a másik nem tűnik el, mint egy látomás, hirtelen levegőért kap - mert eddig lélegezni is alig mert -, majd átkarolja Saglen derekát, és szorosan magához öleli a fiút. Észre sem veszi, hogy az arcán könnyek csorognak. Alig meri elhinni, hogy az, akire hónapok óta csak vágyakozik most itt van a karjai között, átölelheti, érezheti a szívverését, az illatát, láthatja azokat a ragyogó zöld szemeket... Nem is igazán képes többre, minthogy tartsa a fiút, igyekezve úrrá lenni érzelmeinek áradatán.*